Rudi Klein

Nekrológ Rudi Klein emlékére, összeállította: Heidrun, Paul Mayer, valamint gyerekkori barátok és ismerősök.
Klein Rudolf – barátai csak Rudinak vagy Rochusnak hívták.
Bruck an der Leitha város igazi gyermeke volt. 1938-ban született, a Tegetthoffgasse-ban nőtt fel, a Tegetthoffgasse-ban élt, és a Tegetthoffgasse-ban halt meg.

Rudi egész életében krónikus lábbetegségben szenvedett. De ami figyelemre méltó: sosem hagyta, hogy fogyatékossága látszódjon, és sosem panaszkodott miatta.
Már az általános iskolában, majd később a reálgimnáziumban is mindig „közülünk valóként” kezelték. Egyszerűen csak nem tudott olyan jól járni.
Rudi 1957-ben érettségizett, majd valamivel később belépett a brucki pénzügyi szolgálatba, ahol 1999-es nyugdíjazásáig dolgozott. Udvariassága és segítőkészsége a családi pótlékok hivatalának tisztviselőjeként közmondásos volt, és az egész kerületben – sok külföldi munkavállaló által is – nagyra becsülték. Ebből az időszakból maradt meg telefonos köszönése: „Rudolf Klein vagyok, miben segíthetek?”
Egyéb tevékenységeiről egy könyvet lehetne írni. Ezen a helyen csak néhányat sorolunk fel:
A legendás határvidéki ifjúsági klub (Grenzlandjugendklub) alapító tagja volt az ötvenes-hatvanas években, több mint 30 éven át a kosárlabdaklubnál – UKJ-Bruck/Leitha – látta el az egyesületi pénztárosi és jegyzőkönyvvezetői feladatokat az utánpótlás számos mérkőzésén.
Bruck megválasztott önkormányzati képviselőjeként tevékenykedett, emellett évtizedekig a brucki háborús áldozatok és vakok szövetségének elnöke volt. A brucki hobbiművészek és a BRUCK–BRUCKMÜHL testvérvárosi egyesület alapító tagjaként is aktív szerepet vállalt. Emellett néhány évig parasztfestészeti és üvegfestő tanfolyamokat vezetett. Ezeken az üvegfestő tanfolyamokon én (Heidrun Mayer) is részt vehettem, és így közelebbről is megismerhettem Rudit. Boldog volt, hogy azt, amit a geraszi apátságban tartott többéves nyári tanfolyamokon átélt és megtanult, továbbadhatta az érdeklődőknek. A csúcspont és a lezárás egy kis kiállítás volt az új cserkészházban. Büszkén akasztottuk ki ragyogó képeinket, egészen addig, amíg meg nem láttuk, mit csomagol ki Rudi! Csendes, mindig segítőkész tanárunk sosem mutatta meg nekünk saját műveit! Ekkor ismertük fel igazán a mesteri tudását.
Ha az elkövetkező években találkoztunk Rudival, udvarias volt, türelmes, tippeket adott érdekes kiállításokhoz, de megkönnyebbültnek tűnt, amikor elköszöntünk. Vajon elmúlt a bizalmas viszony, vagy akkoriban már nehezére esett az állás, és vágyott az autójába, a csendjébe?
Szívesen látott törzsvendég volt az egykori Nakowitsch kávézóban, fiatal korában szívesen játszott rummi kártyajátékot, és idős koráig szenvedélyes bélyeggyűjtő maradt.
Legnagyobb szerelme azonban a helytörténet volt.
Rudolf Klein aprólékosan összegyűjtött minden történelmileg releváns információt Bruck an der Leitha városáról és környékéről, az évek során jelentős cédulaarchívumot hozott létre, és egy kicsi, de értékes könyvtárat épített fel a brucki kerületre vonatkozó könyvekből és kiadványokból. Ezzel a fiatal egyetemisták számára keresett beszélgetőpartnerré és információforrássá vált.
Rochus korán elvesztette édesanyját, éveken át gondozta apját, és túl korán elvesztette egyetlen testvérét is. Fogyatékossága miatt is agglegény maradt, gyermekei nem születtek.
Rudi vallásos ember volt, és rendszeresen járt templomba.
És biztosan gyakran volt nagyon magányos!
És e sors ellenére a nyilvánosság előtt udvarias, barátságos és segítőkész ember maradt. Az utóbbi években többé-kevésbé ágyhoz kötött volt, és kevés kapcsolatot akart a külvilággal. Otthon azonban a gondozók, Magdalena Valkova és Helena Federkova – anya és lánya – az utolsó években nemcsak önfeláldozó, szakmailag kiváló gondozásról gondoskodtak, hanem sikerült családias légkört teremteniük a Klein-házban. Így a sors mégis kegyes volt hozzá élete alkonyán.
Az utolsó években a férjem, Paul (Mayer) töltötte be az integrációs szerepet a Tegetthoffgasse-ban található kis és csendes ház, valamint a külvilág ügyei között.
Rudi 2015. június 10-én reggel halt meg szívelégtelenségben.
Így veszünk búcsút, de nem anélkül, hogy köszönetet mondanánk neki mindazok nevében, akik ismerték, és akikkel jót tett.
Rudi most megérkezett a célba.
Adja meg neki az Úr az örök nyugodalmat.